vasárnap, január 21, 2024
Magyarázatok
Megint eltelt hét év az előző bejegyzés óta... Sajnos megint csak egy szomorú esemény kapcsán írok ide.
Ki kell írnom a fájdalmam, gondolataim.
Anyu meghalt a napokban. 2024.január 17. Elment. 72 évet még megélte (14-én volt a születésnapja, egy hete), és már nincs. Hihetetlenül hiányzik és egy csomó érzés tolul belém. Nehéz a mindennapokban elvonatkoztatni a ténytől, hogy itt van a hangja a telefonon, a videón látom őt, s a fényképeken is visszaköszön.
Arról nem is beszélve, amikor egy tárgy illat vagy helyiség az ami emlékezésre ad okot. Csapongóak a gondolataim, mivel minden nap, minden napszakasz hoz egy emlékezést. Mai napon 21-én szedtük le a karácsonyfát Hédivel. Közben természetesen elém villant az a kép, mikor Anyu köntösben itt áll a fa mellett, s teszi fel a díszeket. S Ő is, teljes karácsonyra készül. Ekkor megint elsírtam magam. Az elmúlt napokban többször. Nehéz az agynak felfognia, hogy nincs többé, hogy csak úgy nem hívhatom fel munka után vagy közben, hogy mi van Vele.
Megkért titokban engem talán december 24-én még, hogy menjek el vásárolni díszeket, hogy azt adhassa nekünk Karácsonyi ajándéknak, ezzel tud fekve, betegen hozzájárulni a Karácsonyi hangulathoz. Ezek a díszek is ott voltak a fán. Nem beszélve a fa alatt a Télapó Mikulás, amit a szombathelyi kórházban kapott a nővérektől december 6-án.
Sajnos intézkednünk kellett mind Budapesten, mind Nagykanizsán. Belépve Anyu lakásába.. olyan üresség fogott el, hiányzott onnan is. Az egész lakás úgy volt otthagyva, ahogyan december elején elvitték Őt a szombathelyi kórházba. A kis Treszka babája ott ült az ágya szélén a széken. Az összes általunk is vásárolt krém, kenőcs, gyógyszer, ami segíthetett Neki, az asztalán. Sok, nagyon sok gyógyszer. Szinte éreztem, amikor beléptem, mennyire hiányzik a "Szia Drága kisfiam!" és az ölelés. Vagy, hogy "Zoltikám arra gondoltam, hogy..."
Emlékszem, mikor szeptemberben Márkkal szerveztem a találkozót, hogy beszéljek Vele. Akkor még csak az volt a téma, hogyan lehetne a pénzkezelését rendes mederbe terelni, s hogy milyen táblázatot kellene vezetnie, hogy jobban rálásson az anyagi dolgaira a hétköznapokban. Aztán október elején már amiatt kellett Vele találkozni, hogy nincs jó állapotban Anyu, s hogy nem tudni mi lesz, de lehet szomorú karácsonyunk lesz.
Megint eltelt hét év az előző bejegyzés óta... Sajnos megint csak egy szomorú esemény kapcsán írok ide.
Ki kell írnom a fájdalmam, gondolataim.
Anyu meghalt a napokban. 2024.január 17. Elment. 72 évet még megélte (14-én volt a születésnapja, egy hete), és már nincs. Hihetetlenül hiányzik és egy csomó érzés tolul belém. Nehéz a mindennapokban elvonatkoztatni a ténytől, hogy itt van a hangja a telefonon, a videón látom őt, s a fényképeken is visszaköszön.
Arról nem is beszélve, amikor egy tárgy illat vagy helyiség az ami emlékezésre ad okot. Csapongóak a gondolataim, mivel minden nap, minden napszakasz hoz egy emlékezést. Mai napon 21-én szedtük le a karácsonyfát Hédivel. Közben természetesen elém villant az a kép, mikor Anyu köntösben itt áll a fa mellett, s teszi fel a díszeket. S Ő is, teljes karácsonyra készül. Ekkor megint elsírtam magam. Az elmúlt napokban többször. Nehéz az agynak felfognia, hogy nincs többé, hogy csak úgy nem hívhatom fel munka után vagy közben, hogy mi van Vele.
Megkért titokban engem talán december 24-én még, hogy menjek el vásárolni díszeket, hogy azt adhassa nekünk Karácsonyi ajándéknak, ezzel tud fekve, betegen hozzájárulni a Karácsonyi hangulathoz. Ezek a díszek is ott voltak a fán. Nem beszélve a fa alatt a Télapó Mikulás, amit a szombathelyi kórházban kapott a nővérektől december 6-án.
Sajnos intézkednünk kellett mind Budapesten, mind Nagykanizsán. Belépve Anyu lakásába.. olyan üresség fogott el, hiányzott onnan is. Az egész lakás úgy volt otthagyva, ahogyan december elején elvitték Őt a szombathelyi kórházba. A kis Treszka babája ott ült az ágya szélén a széken. Az összes általunk is vásárolt krém, kenőcs, gyógyszer, ami segíthetett Neki, az asztalán. Sok, nagyon sok gyógyszer. Szinte éreztem, amikor beléptem, mennyire hiányzik a "Szia Drága kisfiam!" és az ölelés. Vagy, hogy "Zoltikám arra gondoltam, hogy..."
Emlékszem, mikor szeptemberben Márkkal szerveztem a találkozót, hogy beszéljek Vele. Akkor még csak az volt a téma, hogyan lehetne a pénzkezelését rendes mederbe terelni, s hogy milyen táblázatot kellene vezetnie, hogy jobban rálásson az anyagi dolgaira a hétköznapokban. Aztán október elején már amiatt kellett Vele találkozni, hogy nincs jó állapotban Anyu, s hogy nem tudni mi lesz, de lehet szomorú karácsonyunk lesz.
