hétfő, május 25, 2009
A neheze
Magyarázatok
Tehát a részletek.
Egész jól éreztem magam áprilisban. Kicsit aggóddtam Melinda miatt, mert nagyon el volt tűnve, s egyetlen egy telefonomra sem reagált.
Aztán egyszercsak megtört a jég. Az április 26-i héten Meli egyszercsak felvett az új MSN partnerei közé (csinált egy új email címére egy új azonosítót.) Elkezdtünk beszélgetni: kérdezte hogy vagyok. Megemlítettem neki, hogy április 26-án (Ildi 32. szülinapja lett volna) megyek le Tápiószecsőre a temetőbe, s utána bedobok Gizi mmához pár DVD-t Melinek. Erre Meli mondta, milyen jó, mert Ő is lent lesz összefuthatnánk.
Eljött hát a vasárnapi nap. A lábamról lekerült a bokarögzítő, így terhelgettem a lábamat a május 1-i Buda Maratonra is.
Felkelve elkezdtem a maradék DVD-ket kiírni Melinek, aki egyszercsak telefonál, hogy mikor indulok, úton vagyok-e már. Amikor megtudta, hogy csak a 11:20-as vonattal megyek kicsit csalódott volt a hangja -mint mondjuk jó fél éve ha nem korábbi vonattal mentem le Hozzájuk-, de mondta rendben siessek, várnak a Mamájával engem.
Legközelebb akkor hívott, amikor a vonaton voltam, hogy mikor érkezem? majd még1x amikor már Sülysáp közelében voltam.
Ezek után megérkeztem Tápiószecsőre. Ahogy leszálltam a vonatról, már összeszorult a szívem. Belépve a temetőbe már a sírás fojtogatott. Megérkeztem Ildi sírjához és egyszerűen bőgni kezdtem. sírtam, gyertyát gyújtottam, meglocsoltam a virágokat. S leraktam a 3 szál vörös rózsát Neki. Tudom nem illik rózsát vinni temetőbe.
Nem érdekeltek az előítéletek, a hagyomány a szokások. Illetve de, ez utóbbi igen. Ugyanis tudtam, hogy Ildi szerette a rózsát, a vöröset is ebből. S én pedig szeretetem jeléül vittem ki.
Miután 1 órán keresztül hol állva, hol térdelve, hol a sajátos kis imámat -ha lehet annak nevezni- elmondtam magamban, kisírtam magam, elindultam Meliékhez.
Megérkeztem, s mind Meli, mind Ildi anyukája nagyon kis vidámnak tűnt. beszélgettünk egy darabig, majd ebéd után elindultunk négyesben /a szomszéd kislány Meli barátnője Vivi is jött velünk/ a Hisztéria cukrászdába. Nagyokat nevettünk, bohóckodtunk a szikrázó napsütésben.
Jól éreztük magunkat, s mégis eszembe jutott, mennyir ehiányzik onnan Valaki: Ildi. Tulajdonképpen ha ott lett volna, akkor egy szokványos hétvége is lehetett volna, hiszen így öten sokszor mentünk, ültünk ki a cukrászdába vasárnap délután. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha lehet Ildi mégis valahnnan letekint ránk, s jókat mosolyog azon, hogy mi jókat nevetünk, s ha látná biztosan Boldog lenne ....
Hazaérve aztán Vivivel és Melivel labdáztam cirka 1.5 órán keresztül. Amikor indulni készültem vissza Budapestre, Meli a nyakamba akaszkodott, hogy maradjak még, legalább addig amíg Őt el nem viszi az apja haza.
Tehát a részletek.
Egész jól éreztem magam áprilisban. Kicsit aggóddtam Melinda miatt, mert nagyon el volt tűnve, s egyetlen egy telefonomra sem reagált.
Aztán egyszercsak megtört a jég. Az április 26-i héten Meli egyszercsak felvett az új MSN partnerei közé (csinált egy új email címére egy új azonosítót.) Elkezdtünk beszélgetni: kérdezte hogy vagyok. Megemlítettem neki, hogy április 26-án (Ildi 32. szülinapja lett volna) megyek le Tápiószecsőre a temetőbe, s utána bedobok Gizi mmához pár DVD-t Melinek. Erre Meli mondta, milyen jó, mert Ő is lent lesz összefuthatnánk.
Eljött hát a vasárnapi nap. A lábamról lekerült a bokarögzítő, így terhelgettem a lábamat a május 1-i Buda Maratonra is.
Felkelve elkezdtem a maradék DVD-ket kiírni Melinek, aki egyszercsak telefonál, hogy mikor indulok, úton vagyok-e már. Amikor megtudta, hogy csak a 11:20-as vonattal megyek kicsit csalódott volt a hangja -mint mondjuk jó fél éve ha nem korábbi vonattal mentem le Hozzájuk-, de mondta rendben siessek, várnak a Mamájával engem.
Legközelebb akkor hívott, amikor a vonaton voltam, hogy mikor érkezem? majd még1x amikor már Sülysáp közelében voltam.
Ezek után megérkeztem Tápiószecsőre. Ahogy leszálltam a vonatról, már összeszorult a szívem. Belépve a temetőbe már a sírás fojtogatott. Megérkeztem Ildi sírjához és egyszerűen bőgni kezdtem. sírtam, gyertyát gyújtottam, meglocsoltam a virágokat. S leraktam a 3 szál vörös rózsát Neki. Tudom nem illik rózsát vinni temetőbe.
Nem érdekeltek az előítéletek, a hagyomány a szokások. Illetve de, ez utóbbi igen. Ugyanis tudtam, hogy Ildi szerette a rózsát, a vöröset is ebből. S én pedig szeretetem jeléül vittem ki.
Miután 1 órán keresztül hol állva, hol térdelve, hol a sajátos kis imámat -ha lehet annak nevezni- elmondtam magamban, kisírtam magam, elindultam Meliékhez.
Megérkeztem, s mind Meli, mind Ildi anyukája nagyon kis vidámnak tűnt. beszélgettünk egy darabig, majd ebéd után elindultunk négyesben /a szomszéd kislány Meli barátnője Vivi is jött velünk/ a Hisztéria cukrászdába. Nagyokat nevettünk, bohóckodtunk a szikrázó napsütésben.
Jól éreztük magunkat, s mégis eszembe jutott, mennyir ehiányzik onnan Valaki: Ildi. Tulajdonképpen ha ott lett volna, akkor egy szokványos hétvége is lehetett volna, hiszen így öten sokszor mentünk, ültünk ki a cukrászdába vasárnap délután. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha lehet Ildi mégis valahnnan letekint ránk, s jókat mosolyog azon, hogy mi jókat nevetünk, s ha látná biztosan Boldog lenne ....
Hazaérve aztán Vivivel és Melivel labdáztam cirka 1.5 órán keresztül. Amikor indulni készültem vissza Budapestre, Meli a nyakamba akaszkodott, hogy maradjak még, legalább addig amíg Őt el nem viszi az apja haza.
